38. fejezet - Menthetetlen

Sziasztok! :) Megérkeztem a 38. fejezettel. Szeretném nektek megköszönni a folyamatos támogatást kommentek és pipák formájában. Komolyan, olyan boldog vagyok, amikor a komikat olvasom, imádlak Titeket! :) <3 Remélem tetszeni fog a fejezet, jó olvasást!

~E

Elmentünk Harry-vel az edzésre. Kézen fogva mentünk be a csarnokba, és az öltözők előtt a bátyám és Amber smároltak. Enyhén szólva megint a hányinger kerülgetett, de inkább nem vettem róluk tudomást.

- Átöltözöm, és jövök - adott egy csókot Harry, majd bement az öltözőbe. Elővettem a telefonomat, és felhívtam Amy-t, aki szipogva szólt bele.

- Amy, jól vagy? - kérdeztem aggódva.

- Persze - mondta a sírástól rekedtes hangon, majd kifújta az orrát.

- Na jó, gyere ide a csarnokba. Beszélnünk kell erről az egészről.

- Bocs, de semmi kedvem Louis-val egy légtérben lenni.

- Meddig akarod ezt csinálni, Amy? Úgyis kibékültök!

- Nem hiszem. Louis azt mondta, már nem szerelmes. Én meg majd csak túl leszek rajta...

- Nem azt mondta, hogy nem szerelmes, hanem, hogy elmúlt köztetek. De vissza lehet hozni, nézz csak meg minket Harry-vel!

- Jó, mindegy. Most megyek - tette le.

- Amy! Várj, Am... - néztem meg a kijelzőt. - A francba! - szitkozódtam halkan, majd elsétált előttem Louis. - Héj! - szóltam utána.

- Szia - nézett rám. - Ha Amy-ről akarsz beszélni, nem érdekel - indult el, de a karjánál fogva visszahúztam.

- Sír, miattad sír, nem érted? - néztem a szemébe. - Miért nem hozzátok helyre?

- Ehhez igazán semmi közöd. Ez csak Amy-re és rám tartozik - ment be az öltözőbe.

Lassan elkezdődött az edzés, és én a kispadon ültem Amber társaságában. Végig mosolygott a bátyámra, legalábbis remélem, hogy a bátyámra, és nem a pasimra.

- Mi a helyzet? - ült mellém apa, amíg a srácok fociztak.

- Semmi különös.

- Még mindig Styles-szal vagy? - nézett rám felvont szemöldökkel, mire megforgattam a szemem.

- És ha igen? Szeretem őt, és ő is engem. Apa, ne kezdjük már elölről az egészet.

A fejemet hátradöntöttem a falnak, és Harry-t néztem.

- Bebizonyította, hogy mennyire szeret, nem akarom és nem is fogom elhagyni.

- A bátyád szerint..

- Nem érdekel! - vágtam közbe. - Scott teljesen el van varázsolva, foglalkozzon csak a saját életével.

- Kicsim, sosem beszéltél így a bátyádról - nézett rám. - Történt valami?

- Nem történt semmi - mondtam monoton hangon.

- Biztos?

- Igen apa, biztos - próbáltam higgadt maradni, bár nagyon idegesített a faggatózásával.

Az edzés végén amikor a srácok bementek az öltözőbe, Niall odajött hozzám.

- Szia - mosolyogtam rá.

- Szia, öm... írtam egy dalt, szeretném, ha meghallgatnád - nézett rám egy kicsit félénken. - A srácoknak már megmutattam, de érdekel a te véleményed is. Nem olyan érzelmes, inkább a bulizásról szól.

- Kíváncsian várom, hogy halljam - mosolyogtam.

- Szuper, a srácok úgyis jönnek hozzám, gyere te is!

- Rendben.

Rám mosolygott, majd bement az öltözőbe.

- Horan még mindig helyesebb, mint Styles - hallottam apa hangját magam mögül.

- Apa - fordultam meg lassan, és egy nagyot sóhajtottam. - Nem érdekel a véleményed, nem érdekel senki véleménye, csak az számít, hogy szeretem Harry-t. Szeretem őt barátságból is és szerelemből is, és ez kell egy komoly kapcsolathoz. Boldogok vagyunk együtt, miért nem fogadod el?

- Azért, kislányom, mert hatalmasat fogsz csalódni - nézett rám.

- Már hatalmasat csalódtam, csak nem épp benne... hanem benned és Scott-ban - néztem rajta végig, majd kimentem, és ott vártam meg a srácokat, akik 10 perc után egyszerre jöttek ki. Megfogtam Harry kezét, majd mindannyian elmentünk Niall-höz. Szokásosan leltünk a garázsba.

- A címe Midnight Memories - vette a kezébe a gitárját Niall.

Elénekelték a dalt, ami meg kell hagyni, egyszerűen tökéletes.

- Wow, ez...szuper! - mosolyogtam, Harry végig a kezemet fogta.

- Köszi - mosolygott Niall, és letette a gitárját.

- Elintézem a következő fellépéseteket, de olyan hely kell, ahova többen elférnek - kezdtem el gondolkodni. - Megvan! Hamarosan lesz egy fesztivál, ismerem a szervezőt, majd vele lebeszélem.

- Az király, kösz! - mosolygott Zayn.

Louis-ra néztem, aki csak lesett ki a fejéből.

- Jól vagy? - kérdeztem.

- Hm? - nézett rám. - Ja, persze...

Harry-vel egymásra néztünk, majd újra Louis-ra.

- Öm... Nem akarsz beszélni Amy-vel? - tette fel a kérdést Harry, amire a válasz egy határozott nem volt. - Hát jó, te tudod...

*Amy szemszöge*

Egy halom zsebkendő között ültem, és képtelen voltam abbahagyni a sírást. Végig Louis járt az eszembe, a közös képeinket nézegettem, és felidéztem az emlékeket. Azt, hogy tőle kaptam az első csókomat, neki adtam a szüzességemet, és neki mondtam először a szeretlek szót. Minden róla szól, még az illatát is éreztem magamon.

A telefonom csörgése zavarta meg a gondolatmenetemet. Sophi volt az, már vagy hatodszor hívott, így felvettem.

- Mondjad - sóhajtottam.

- Gyere Niall-höz!

- Mi? - ráncoltam a szemöldököm. - Most? És minek?

- Csak gyere! - azzal letette. Varázsoltam magamra valami emberi formát, de a szemem még mindig piros volt a sok sírástól, majd elmentem Niall-höz. Sophi állt az udvaron, majd mikor meglátott, megölelt. - Jól vagy?

- Persze - erőltettem egy halvány mosolyt.

- Gyere - fogta meg a kezemet, és behúzott a garázsba. Teljesen lesápadtam, ugyanis Louis ott ült tök lazán, láthatólag teljesen rendben volt.

- Te jó ég - fordultam meg, hogy elmenjek, de Sophi mögöttem állt és visszatartott.

- Csak beszéljetek! - nézett a szemembe. Sóhajtottam egy nagyot, majd lassan megfordultam és Louis-ra néztem.

- Már megbeszéltük - mondta úgy, hogy rám se nézett.

- Hallottad, nem? - néztem újra Sophi-ra, és a könnyek újra gyűltek a szememben.

- Louis, csak próbáljátok meg! - mondta neki Harry. - Csak egy percre!

- Na jó - sóhajtott egy kis idő után. A többiek kimentek, és Louis-val ketten bent maradtunk. Ő csak ült, én álltam, és néztem őt, míg ő csak maga elé bámult.

- Én... sajnálom - nyögtem ki végül.

- Ezt már mondtad - nézett rám, majd felállt. - Itt és most mondom, hogy lépj túl, felejts el, és keress valaki mást.

- De én.. - könnyeztem be.

- Igen? - fonta össze a karjait maga előtt.

- Én szeretlek, Louis.

- Én viszont már nem - közölte egyszerűen. - Ennek a kapcsolatnak már annyi, mondtam.

- Nem lehetsz ilyen - folyt le a könnycsepp az arcomon.

- Én nem lehetek ilyen?! Te csaltál meg engem, ráadásul a szemem előtt! - emelte fel a hangját.

- De részeg voltam, a rohadt életbe! - kiabáltam már én is.

- Attól még megtetted! Érdekes, én még részegen se csaltalak meg! És miért? Mert szerettelek. Szerintem te se szeretsz engem, csak bebeszéled magadnak.

- Te normális vagy? - nevettem fel kínosan. - Ennyire nem vagyok szánalmas, én tényleg szeretlek! Tudom, és érzem is!

- Hát, kénytelen leszel elfelejteni.

- Semmi esély, hogy újra kezdjük? - nyeltem egy nagyot.

- Semmi - nézett rám. Vettem egy mély levegőt és az alsó ajkamba harapva próbáltam visszatartani a sírást. - Azért még egy ölelést kaphatok?

- Ölelés? - húzta fel a szemöldökét.

- Csak még egy utolsót - néztem rá könnyes szemekkel. Felsóhajtott és becsukta a szemét.

- Na, jó - tárta ki a karjait. Odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem. Rossz volt arra gondolni, hogy az az érintése az utolsó.

Egy idő után eltolt magától és a szemembe nézett.

- Lépj túl, és felejts el!

- Ha az olyan egyszerű lenne - sóhajtottam.

- Menni fog, és remélem boldog leszel valakivel - került ki, és szólt a srácoknak, hogy végeztünk, visszajöhetnek...