11. fejezet - Feelings

Sziasztok! Ismét csak azt tudom mondani, mint eddig: nagyon szépen köszönöm a komikat és a pipákat :) eddig van 9 feliratkozó, remélem hamarosan több is lesz :) Jó olvasást!

~E  

*Sophi szemszöge*

Reggeli után felöltöztem és indulásra kész voltam, de még apa megállított.

- Gondolom tudod, hogy nem találkozhatsz Styles-szal.

- De hát miért? - néztem rá. - Neked annyira fáj, ha én boldog vagyok?

- Nem, csak nem akarom, hogy elrontsd az életedet. Még a tanulásra kell koncentrálnod, nem a fiúkra!

- De apa...

- Semmi de! Most szépen menj, én meg ne tudjam, hogy szóba állsz Styles-szal, mert itt és most megesküszöm, hogy nagyon rossz vége lesz!

Nem szóltam semmit, csak elindultam a suliba. Az épület előtt találkoztam Amy-vel, akitől tuti, hogy szidást kapok.

- Sophi, beszélnünk kell. Most!

Letettük a terembe a cuccainkat és kimentünk a mosdóba.

- Tegnap, ahogy a terembe hagytatok Louis-val, elég kínos dolog történt...

Idegesen jobbra-balra kezdett járkálni.

- Tudom, Harry hallott mindent - mosolyogtam, mire felém vetette tekintetét.

- Mindent? Mi mindent? - kérdezte.

- Hát, például: Ne, Louis, ez fájni fog! Erre ő: Nyugi, óvatos vagyok.

Amy-ből egy hatalmas nevetés tört ki.

- Jesszusom, csak felmászott a szekrényre! Nem történt semmi olyan - mosolygott. - Mármint...

- Igen?

- Louis egy kissé... rám mászott. De az a pia miatt volt, és biztos vagyok benne, hogy már rég elfelejtette.

Láttam rajta, hogy egy kicsit zavarba jön, de nem akartam ezzel idegesíteni őt, így hanyagoltuk a témát. Ahogy kiléptünk a folyosóra, találkoztunk Harry-vel és Louis-val. Eszembe jutott, amit reggel mondott apa és tudom, hogy amit egyszer a fejébe vesz, az úgy is lesz.

- Harry, beszélnünk kell - mondtam neki, miközben körülnéztem, hogy Scott lát-e. - Menjünk a raktárba - megfogtam a kezét és bementünk.

- Hallgatlak.

- Apám azt mondta, hogy ha szóba állok veled, abból nagyon nagy baj lesz.

- De ugye... nem akarsz szakítani? Megígérem, hogy apád és Scott nm fog róla tudni, csak kérlek, maradj velem - fogta meg a kezem.

- Harry, így nehezebbé teszed a dolgot.

- De nem akarom, hogy elmenj - halkan suttogta, majd megcsókolt.

- Sajnálom, Harry - mondtam, s kiszaladtam. Hallottam, ahogy belerúg az ajtóba, majd káromkodik egy sort.

*Amy szemszöge*

Láttuk Louis-val, ahogy Sophi sírva kiszalad a raktárból.

- Most... szakítottak? - kérdezte Louis.

- Szerintem igen. Sophi apja nem nézte jó szemmel, ahogy Harry-vel van.

- Hát... Most nem tudom, hogy örüljek-e.

- Végül is ezt akartuk, nem? - néztem rá. - Szakítottak, és nekünk elvileg ez volt a célunk.

- Igen, csak... - leült a folyosón lévő padra, s én mellé. - Csak most olyan rossz érzésem van. Mintha mi tehetnénk az egészről.

- Igazából mi tehetünk... Ha nem szólunk Scott-nak, akkor talán még most is együtt vannak.

- A francba... - morogta. Másodpercekig csak maga elé nézett, engem pedig már furdalt a kíváncsiság, hogy emlékszik-e még arra, hogy mit művelt a teremben.

- Ömm... Louis.

- Igen? - kérdezte, de nem fordult felém.

- Te emlékszel... a tegnapra?

Rám nézett, majd újra maga elé.

- Miért, mi volt tegnap?

- Semmi... semmi érdekes... Mármint nem tudom.

Sóhajtott egy nagyot, majd rám nézett.

- Megbeszéltük, hogy erről nem beszélünk senkinek - mondta halkan.

- Szóval emlékszel?

- Minden pillanatra.

Az arca még mindig komoly volt, s éreztem, hogy a pulzusom megemelkedik.

- Olyan...

- Jó volt - fejeztem be. Pár másodpercre egymásra néztünk, majd zavartan elfordítottuk a fejünket.

Becsöngettek és pont jókor, mert egyre kínosabban éreztem magam. Mindketten szó nélkül felálltunk és mentünk órára.

Leültem Sophi mellé, aki a szemét törölgette papírzsebkendővel.

- Jól vagy? - ültem le mellé.

- Nem... Szakítottam Harry-vel - szipogott. - De te úgyis ezt akartad, nem?

- Én... sajnálom - mondtam halkan.

- Most már úgyis mindegy - kifújta az orrát, majd egy nagy levegőt vett, hogy összeszedje magát.

Egész órán csak gondolkoztam. Szörnyű bűntudatom volt Sophi-ék szakítása miatt. Másrészt az nem fer, hogy én Louis-val kezdek jóban lenni, Sophi-ékat meg szét akarjuk szedni.

***

Mikor kicsengettek óráról, lementünk a tornaterembe, hogy átöltözzünk. A 12.-esekkel, Louis-ékkal volt tesink, és mivel az ő tesitanáruk nem volt ott, így össze voltunk vonva.

Beállítunk a tornasorba, s láttam, hogy Sophi a szeme sarkából Harry-t figyeli, de közben a bátyját is, nehogy észrevegye.

- Csinálunk egy pár csapatot, aztán kosarazunk - mondta a tesitanár. Gyorsan szétosztottuk a csapatokat, s kettő be is állt játszani. Pont Harry-ék és Sophi-ék egymás ellen. Én ültem a padon, s a másik végében Louis. Láttam, hogy Harry megpróbál kommunikálni Sophi-val, de ő próbált úgy tenni, mintha nem hallaná. Láttam rajta, hogy nagyon fáj neki.
Éreztem, hogy valaki mellém ül és az a valaki Louis volt.
- Szerintem beszéljünk Harry-ékkel.
- Szerintem is, ez így nem mehet tovább - mondtam, majd ránéztem. - Órák után hívjuk őket a matek terembe.
- Oké.
Tovább néztük a játékot.
- Louis, ide tudnál jönni? - szólt neki Zayn, mire felállt és odament.
Láttam, hogy Lizzie direkt hasba dobja Sophi-t, amitől ő összeesik. Ijedten szaladtam oda, hogy felsegítsem a barátnőmet.
- Lizzie, mi a francot művelsz?! - ordított vele Harry.
- Csak véletlen volt és amúgy se dobtam olyan nagyot - mondta kényesen, bár senkit nem érdekelt.
- Sophi, jól vagy?
- Azt hiszem...
Felsegítettem őt a földről, amíg a fájó részét fogta. Levezettem őt a pályáról, s leültettem a padra.
Hamarosan mi következtünk. A tanár ránk adott valami büdös mezt, majd beálltunk játszani.
- Remélem tudod, hogy kikaptok - mosolygott Louis.
- Ó, azt csak szeretnéd!
A tanár feldobta a labdát, s én felugrottam, de Louis elkapta előlem és egészen a palánkig vezette. Ott felugrott és bedobta.
- Ez nem ér! Te magasabb vagy, mint én!
- Nőjél meg - kacsintott.
Játszottunk tovább, s alig vártam, hogy végre vége legyen.

***

A síp jelezte, hogy lemehetünk a pályáról. Leltem Sophi mellé, akinek még mindig fájt a hasa.
- Jól vagy? - jött oda félénken Harry, mire Sophi bólintott, de nem nézett rá. Nem sokkal később Scott is odajött.
- Törpe, minden rendben? - leguggolt mellé.
- Igen, nem nagy ügy.

*Sophi szemszöge*
Órák után Amy kért, hogy maradjunk a matek terembe. Nem értettem, hogy miért, egészen addig, amíg Harry-ék meg nem jelentek. Végre túl vagyok a szakításon, erre még nehezebbé teszik.
- Most itt hagyunk titeket, és kérlek, hogy beszéljétek meg - nézett rám Amy, majd kimentek és becsukták az ajtót. Csendben ültem az asztal tetején, s Harry közel jött hozzám.
- Látom, hogy neked is fáj - mondta halkan. - Nem kezdhetnénk elölről?
- De én féltelek, Harry. Hát nem érted? Apám ki fog téged gyilkolni az edzéseken és mindenhol, ahol csak teheti - néztem rá aggódva.
- Túlélem, ha tudom, hogy még mindig velem vagy.
- De én nem akarok neked rosszat!
- Nekem csak az a rossz, hogy nem vagy velem!
- Csak szenvednél.
- Nem igaz.
- De igen. Féltelek Harry, mert szeretlek!
Ekkor csend lett a teremben. Félve néztem Harry-re, aki mozdulatlanul állt. Beszédre nyitotta ajkait, majd halkan megszólalt.
- Én is szeretlek.
Leszálltam a padról és ki akartam menni a teremből, de Harry megfogott. Homlokát az enyémnek nyomta és lehunyta a szemeit.
- Szeretlek - ismételte, majd megcsókolt. - És nem fogom hagyni, hogy csak így kicsússz a kezeim közül - mosolygott, ami engem is erre a tettre késztetett.
Összekulcsoltuk a kezünket és kimentünk a teremből. Amy és Louis mosolyogva néztek ránk.
- Na és mondjátok csak... mi van köztetek? - mosolygott Harry.
- Mi? Pff, semmi - mondta Louis, Amy pedig egyetértően bólogatott.
- Aha - mosolyogtam. - Na, majd meglátjuk.