20. fejezet - A vég mindig fáj

Sziasztok! Nagyon szépen köszönök mindent, az eddigi 11 feliratkozót, a komikat és a pipákat is. Imádlak titeket, és próbálom mindig kihozni magamból a maximumot. Remélem tetszeni fog a fejezet, jó olvasást! :)

~E  

*Amy szemszöge*
Miközben Louis-val táncoltam, észrevettem, hogy a háttérben Harry és Lizzie vadul falják egymást. Eljött a pillanat, amire vártunk.
- Louis, nézd - mutattam az egykori szerelmespárra. Louis odafordult, s elégedetten nézte az eseményeket. Előkaptam a telefonomat a zsebemből, majd egy gombnyomással lefényképeztem őket.
- Elküldöd Sophi-nak? - kérdezte mosolyogva.
- Szerinted elküldjem? - néztem rá bizonytalanul. Határozottan bólintott, én pedig végiggondoltam, hogy tényleg tönkre akarom-e tenni Sophi kapcsolatát. Elvégre ő volt a legjobb barátnőm. De ha nem akarom elveszíteni Louis-t, muszáj megtennem.
Határozottan megnyomtam a gombot, ami által elküldtem Sophi-nak a képet. Nem tudom, mit fog rá reagálni, de lehet, hogy valami szörnyűség fog történni. Bele sem merek gondolni, így inkább foglalkozom tovább Louis-val.
Kezét a derekamra csúsztatta és közelebb húzott magához. Fejét a nyakam hajlatába temette, én pedig beletúrtam puha tincsei közé, mikor megéreztem, hogy gyengéden szívni kezdi a bőrömet. Tudtam, hogy körülöttünk sokan vannak, és a zene is bömböl, de valamiért nem fogtam föl. Olyan volt, mintha csak ketten lennénk Louis-val a földön.

Ajkai megtalálták az enyémeket, és finoman csókolni kezdett.

*Sophi szemszöge*

Kaptam egy MMS-t Amy-től. Először megörültem, mert azt hittem, békülni akar. Boldogan nyitottam meg, de ahogy megjelent a kép, abban a pillanatban lefagytam. A szívem, mintha több ezer darabra tört volna. A telefonomat a földre ejtettem, majd rögtön utána és is lerogytam. Hitetlenül tettem kezemet a szám elé, majd patakokban folyni kezdtek a könnyeim. Hangos sírásom közepette Scott lépett be a szobámba.
- Mi történt, törpe? - guggolt le mellém, s aggódóan megsimította a hátamat. Nem tudtam megszólalni, inkább még jobban rám tört a szűnni nem akaró sírás. Remegő kézzel mutattam a földön heverő telefonom felé, amit a bátyám idegesen nézett meg. - Az a rohadék.
Felállt és a készüléket a kezében szorongatva rohant ki a szobámból. Erőt vettem magamon és szipogva mentem le, s a nappali ajtajában megálltam. Nem állt szándékomban hallgatózni, de valahogy mégis úgy alakult.

- Nézd meg, ez a rohadék mit művel - közli Scott idegesen gondolom apával. Pár pillanat csend, majd apa is megszólalt.

- Styles, kitekerem a nyakát. Sophi hogy van? - eközben jöttek ki a szobából. A falnak támaszkodva kezdtem újra keserves sírásba. Apa aggódva ölelt meg és nyugtatóan kezdte simogatni a hátamat, de én egyfolytában csak sírtam.

***

Éjszaka egy percet sem aludtam. Csak a párnát szorongattam és sírtam. Reggel egy halom zsebkendő között keltem fel. Kimásztam az ágyból és egyenesen a tükörhöz mentem, de bárcsak ne tettem volna. A látvány rémisztőbb volt, mint azt először gondoltam. Pirosra sírt, feldagadt, a fáradtságtól karikás szemek, sápadt arc és repedezett ajkak. Gyorsan elfordultam, mielőtt még hányingert kaptam volna saját magamtól. Átcammogtam a fürdőbe és próbáltam valami emberformát ölteni magamra. A végeredmény valamivel jobb lett, de külsőm még mindig tükrözte a törött lelkemet.

Lementem a konyhába, ahol apa és a bátyán kávézgattak.

- Sophi, kérsz valamit enni? - kérdezte apa. Halvány mosolyt erőltetve az arcomra megráztam a fejemet, egy falat se ment volna le a torkomon. Scott felállt és megölelt.

- Esküszöm, hogy ma elintézem azt a rühes gyereket - mérgelődött, miközben elengedett.

- Hagyd, majd én - mondtam. Nem akartam, hogy bárki is beleszóljon, ezt nekem kell elintézni. Én voltam a hülye, hogy vakon megbíztam Harry-ben. Azt hiszem, az elején Amy-nek igaza volt. Már csak azt nem értem, hogy miért küldte el nekem a képet, ha nem is vagyunk jóban? Talán rosszat akart nekem, vagy fel akarta nyitni a szememet. Nem tudom. A lényeg, hogy kiderült, bár kicsit későn. Már elmondtam neki, hogy szeretem, és ő is azt állította. De már tudom, hogy hazugság volt minden.

Felvettem a cipőmet, a kabátomat és a táskámat a vállamra akasztottam, majd lassan elindultam az iskolába. Sose mentem még ilyen rossz kedvvel oda. Sőt, az utóbbi időben örömmel mentem, mert ott volt Harry, akiről azt hittem, hogy ő életem szerelme. Úgy látszik, tökéletes pasi csak a mesékben létezik.

Nem telt el sok idő, hamarosan megérkeztem a suliba. A szekrényemhez mentem, s amíg kutattam benne, valaki hátulról átölelt. Felismertem az érintést, az illatot és a mély, rekedtes hangot.

- Szia, édesem - suttogta, majd egy puszit adott az arcomra. Éreztem, hogy a könnyek gyűlnek a szememben, de próbáltam nem kiengedni őket. Sírtam már eleget, nem kell, hogy még ő is lássa.

- Szia, Harry - mondtam, miközben felé se fordultam. - Jól szórakoztál tegnap?

- Hát, ami azt illeti, az éjszaka nagy részére nem emlékszem, de ami.... várjunk, te honnan tudsz erről? - kérdezte. Felé fordultam és becsaptam a szekrényajtót.

- Tudod, ebben a városban minden pletyka gyorsan terjed. Gondolom Lizzie mindenre emlékszik - mondtam szemrehányóan. Úgy tűnt, Harry semmit nem ért. Legalábbis az arcán ez látszott, aztán ki tudja. Elvégre eleget hazudott már nekem, szóval biztos, hogy profi már ebben.

- Hogy jön ide Lizzie? - kérdezte, miközben szemét hunyorította.

- Harry, ne beszélj félre, tudok mindent - mondtam, majd kikerültem őt és el akartam menni, de erősen megragadta a csuklómat, ezzel maradásra kényszerítve.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz.

A szokásos duma, minden pasi ezt mondja, amikor lebukik.

- Azt akarod, hogy elmondjam? - kérdeztem kicsit dühösen, mire hevesen bólogatott. - Hát jó - mondtam, majd elővettem a telefonomat és megkerestem a képet. Az orra alá nyomtam a telefont, amit tágra nyílt szemekkel nézett.

- Ez meg... hogy... ez mi? - kérdezte.

- Mintha nem tudnád - forgattam meg a szemeimet, majd eltettem a telefonomat. Ránéztem, hátha van még valami hozzáfűznivalója, de csak állt ott, mint egy darab fa. Sóhajtottam egy nagyot, majd elmentem a terembe. Leültem a helyemre és vártam a csengőt. Közben Amy is megérkezett, de szinte rám se nézett. Talán mindenkit elvesztettem, aki sokat jelentett nekem. Egyedül apa és Scott maradtak.

***

Óra kellős közepén valaki kopogott az ajtón.

- Tessék - szólt ki a tanár. Az ajtó kinyílt, s megjelent Harry.

- Elnézést, az igazgató úr hívatja Sophi-t.

Nem hiszem el. Hogy állhat elő ilyen dumával?

- Sophi, mehet - nézett rám a tanár. Megforgattam a szemeimet, felálltam a székről és dühöngve mentem ki az osztályból.

- Mit akar az igazgató? - kérdeztem, mintha nem esne le, hogy miért hívott ki.

- S-semmit. Sophi, azt hiszem, magyarázattal tartozom - mondta, s láttam rajta, hogy kissé zavarban van. Ezzel ellentétben én határozottan figyeltem, kíváncsi voltam, mivel magyarázza ki magát. - Nem voltam magamnál, részeg voltam, és sajnálom. Önszántamból nem tennék ilyet, te is tudod.

- Még valami? - kérdeztem.

- Nem hiszed, igaz? - kérdezte elszomorodottan. Olyan szánalmas. Tudtam, hogy a piára fogja fogni. Egyébként úgy hallottam, hogy a részeg emberek mindig őszinték.

- Miért hinném el? A saját szememmel láttam, hogy smároltok.

- Egyáltalán honnan szerezted a képet?

- Lényegtelen.

Pár másodpercig csak nézett rám, majd egy lépést közeledett.

- Még mindig szeretlek, ugyanúgy, mint az elején.

Gúnyosan felnevettem, majd megfogta a kezemet, de én rögtön kirángattam az övéiből.

- Nézd, fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, érted?

- Nem érdekel, Harry. Csalódtam benned, és átvertél... Én így nem akarom folytatni - mondtam, s a gombóc a torkomban egyre nagyobb lett. Akkor azt kívántam, bárcsak megfojtana.

- Most azt akarod mondani, hogy... szakítasz velem? - kérdezte félénken. Erőt vettem magamon és határozottan bólintottam.

- Viszlát, Harry - mondtam, majd megfordultam és ott hagytam őt. Úgy állt, mint egy elhagyott, szerencsétlen árva, akinek már senkije sincs.