37. fejezet - Nem kellett volna

Sziasztok! :) Itt is vagyok a 37. fejezettel, amiben már az Amy-Louis párosról lesz többet szó, köztük is lesz egy kis bonyodalom. Szeretném nektek, drága olvasóimnak megköszönni a támogatást, a komikat és a 28 feliratkozót! Imádlak Titeket! :) <3 Nem is húzom tovább, jó olvasást!

~E

Reggel, ahogy felébredtem, úgy éreztem, majd' széthasad a fejem. Körbenéztem, és kellett egy kis idő, mire felfogtam, Louis szobájában vagyok. Magam mellé néztem, Louis a másik oldalra fordulva szuszogott édesen. Próbáltam felidézni a tegnap este történteket, de nemigen sikerült.
Lassan barátomhoz hajoltam, és egy puszit adtam az arcára.
- Mmm - fúrta a fejét a párnába.
- Louis - szóltam neki halkan, miközben megsimítottam a karját.
- Hagyj - mordult föl. Nem értettem, hogy miért ilyen, hisz ő nem az a morcos fajta, reggelről mindig boldogan ébred. Talán a másnaposság.
Átöleltem őt, de megfogta a kezemet, és levette magáról.
- Valami baj van? - néztem rá.
- Nem emlékszel? - fordult felém. - A tegnap estéből rémlik valami?
A homlokomat ráncolva minden erőmmel azon voltam, hogy legalább egy halvány emlék előjöjjön, de semmi.
- Akkor majd segítek - ült föl. - Kezdődött azzal, hogy szóltam, ne igyál sokat. De ugyan miért hallgattál volna rám. Odajött hozzád egy pasi, még az se zavarta, hogy melletted ültem. Elkezdett veled elég feltűnően flörtölni, amit egyáltalán nem bántál, még vevő is voltál rá. Elmentél vele táncolni, amikor kértem, hogy ne tedd. Szörnyű volt végignézni, ahogy fogdosott, ráadásul te élvezted, én viszont nem akartam jelenetet rendezni, megbíztam benned. De amikor megcsókolt... én odamentem. Mondtam neked, hogy jöjjünk haza, de te nem akartál. Elmentél azzal a pasival be a mosdóba. Próbáltalak visszarángatni, de kiabálni kezdtél velem, hogy hagyjalak békén, mert te egyáltalán nem is szeretsz engem.
- Te jó ég, ez nem igaz!
- Ne szólj közbe - nézett rám. - Aztán amikor kijöttél a mosdóból, tovább ittál. El akartam tőled venni a piát, erre adtál egy hatalmas pofont. Nagy nehezen hazarángattalak, és lefektettelek aludni. De örülhetsz, hogy nem hagytalak részegen az út közepén, ahova levágtad magad hazafelé jövet.
Szörnyű volt végighallgatni ezt az egészet, főleg úgy, hogy nem is emlékszem rá.
- Istenem, sajnálom - csuktam be a szememet.
- Hát én is - sóhajtott.
- De tudod, hogy józanon sose tennék ilyet. És ugye azt is tudod, hogy szeretlek?
Lassan rám nézett, de nem szólalt meg.
- Hinned kell nekem, nagyon megbántam, tényleg, hihetetlenül sajnálom - fogtam meg a kezét, és a könnyek már csípték a szememet. Elhúzta a kezét, majd felállt az ágyról.
- Talán még a piát megbocsátanám, na de azt, hogy a szemem előtt mész el más pasival, hogy megpofozol, na meg, hogy azt vágod a fejemhez, hogy nem is szeretsz... ez túl sok. És tudod mi a nagy helyzet? - nézett rám. - Hogy már rég nincs köztünk az, ami az elején. Hiányzik az a szikra. Elmúlt a szerelem, Amy.
- Ne mondd ezt, kérlek - folyt ki a könnycsepp a szememből, majd kimásztam az ágyból és odamentem hozzá. - Helyre fogjuk hozni, én minden erőmmel azon leszek!
- Ezt már nem lehet - nézett rám. - Bocs, de azt hiszem, ennek is véget kell vetnünk.
- Nem... nem teheted ezt - már folytak le a könnyek az arcomon, de őt nem érdekelte, és ez fájt a legjobban. Semmi sajnálatot nem láttam a szemében. Persze tudom, hogy én voltam a legnagyobb hibás, sőt, Louis semmiről sem tehet, de akkor is adhatna még egy esélyt nekem, elvégre részeg voltam, és fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok.
- Pedig pont ezt teszem. Menj el, jó? - ment az ablakhoz, és bámult kifelé. - Csak menj el.
Összeszedtem a ruháimat, gyorsan felöltöztem, és ránéztem.
- Nem hallod? - beszélt még mindig nekem háttal. Vettem egy mély levegőt, majd kimentem a szobájából, és a házból. A szemem már teljesen piros volt a sírástól, legszívesebben elüttettem volna magam egy autóval.
Miközben rohantam hazafelé, találkoztam Sophi-ékkal, akik boldogan fogták egymás kezét.
- Te jó ég, mi történt? - nézett rám ijedten Sophi.
- Louis... Louis szakított velem - szipogtam. Egymásra néztek, majd újra rám.
- Amiatt, ami tegnap este történt? - kérdezte Harry. Szuper, tuti, hogy már az egész suli tudja.
- Igen... Olyan hülye voltam! Nem kellett volna annyit innom, és akkor talán nem történik ez az egész.
- Csak ne sírj - ölelt meg a barátnőm. - Menj haza, szedd össze magad, és talán még tudsz beszélni Louis-val.
- Most már mindegy. Azt mondta, nem tud megbocsájtani, és már nincs köztünk az a szikra - nyeltem egy nagyot, majd elengedtem Sophi-t.
- Biztosan nem úgy gondolta - söpört ki az arcomból egy hajtincset. - Csak ideges volt, de majd minden rendbe jön, meglátod.
- Bárcsak úgy lenne - sóhajtottam. - Mindegy... örülök, hogy ti boldogok vagytok - erőltettem egy halvány mosolyt. - Most megyek.. sziasztok.
- Szia.

*Sophi szemszöge*
- Szegény Amy - sóhajtottam.
- Tudod, hogy Louis-t nehéz kihozni a sodrából. És ha azt mondta Amy-nek, hogy már nincs közöttük a szikra, akkor szerintem úgy is gondolja.
Rossz volt hallani ezeket a szavakat, mert nem akarom, hogy Amy szomorú legyen. Olyan szép pár voltak Louis-val, kár lenne értük.
- És ha újra összehoznánk őket? - néztem rá.
- Nem hiszem, hogy bele kéne avatkoznunk. Majd ők megoldják.
- Jó, igazad van.
Beértünk a suliba, és a hosszú, fárasztó nap után hazamentünk. Ahogy bementünk, a konyhában Amber és Scott smároltak. Amber a pulton ült, a bátyám a lába között és annyira el voltak foglalva egymással, hogy észre se vették, hogy bementünk.
- Öhm - köszörültem meg a torkomat, majd végre ránk néztek.
- Sziasztok - mosolygott Scott, majd leemelte Amber-t a pultról és egy puszit adott az ajkaira.
- Scott, beszélhetnénk? - néztem rá.
- Persze.
Kimentünk az előszobába, majd komolyan ránéztem.
- Figyelj, tudom, hogy ez most fájni fog, de Ambert csak kihasznál téged.
Kínosan felnevetett.
- Scott, ez komoly! Láttam, hogy Harry-re kacsintott, és tudom, hogy őt akarja - néztem rá.
- Képzelődsz! Amber-rel szeretjük egymást, és boldogok vagyunk. Talán a te pasid akarja a csajomat!
- Te nem vagy normális! - förmedtem rá.
- Inkább hagyjuk békén egymást, törpe - nézett le rám komolyan. - Nem hittem, hogy a húgom fogja ellenezni a kapcsolatomat - ment vissza a konyhába. Ez hülyeség, ő is ellenezte az enyémet... Na mindegy...
Én is visszamentem, de csak azért, hogy szóljak Harry-nek. Felmentünk a szobámba, és lefeküdtünk az ágyamra, a fejem a mellkasán volt. Óvatosan simogatta a karomat, és hallottam erős szívveréseit.
- Délután eljössz az edzésre? - kérdezte.
- Uhu. Ráveszem Amy-t, hogy jöjjön. Nem bírom, hogy összevesztek Louis-val - sóhajtottam.
- Én sem. Majd megpróbálok beszélni vele. De csak óvatosan, nem akarok teljesen belefolyni.
- Igen, én sem. Csak segítsünk nekik - néztem fel rá. Bólintott, majd homlokon csókolt.