43. fejezet - Döntésképtelenség

Sziasztok! :) Ez a szünet utolsó napja, így gondoltam egy kicsit feldobom egy újabb fejezettel. Most kiderül, hogy mi is van igazából Louis-val és Amy-vel. Remélem tetszeni fog, jó olvasást! :)

~E

Talán megint egy kalandot akar? Nem, akkor nem lenne ilyen gyengéd, és a keze a derekam helyett már a fenekemen lenne. Olyan finoman és óvatosan ér hozzám, mintha valamitől féltene. De mitől? És miért nem szólalt meg?

A szemébe nézve próbáltam megfejteni, mégis mit akarhat tőlem. De semmit nem láttam, csak csillogást abban a csodaszép kékségben. Halvány mosoly jelent meg az arcán, mellkasához vont, s simogatni kezdte a hátamat. Élveztem a közelségét, az illatát és érintéseit. Mindent.

Egyszeriben vége lett a lassú számnak. Közelről a szemembe nézett, de nem mondott semmit. Csak ott álltunk. Az emberek körülöttünk táncoltak, de mi mint a szobrok meredtünk egymásra. Megcsókoltam volna, de féltem a reakciójától. Kérdeztem volna, de egy hang se jött ki a torkomon. Szorosan öleltem volna, de egy cseppnyi erőm nem volt, Louis tekintete mindet elvette.

Kezét lassan az arcomra helyezte, és óvatosan megsimított. Szinte beleremegtem ebbe a gesztusba. Alkoholszagot sem éreztem rajta, nem részegségében tette. Józan volt.

- Louis - leheltem.

- Ssh - nézett a szemembe, hüvelykujját óvatosan végighúzta az arcom bőrén, majd megsimította a karomat.

- Mit csinálsz? - kérdeztem halkan. A zene miatt nem is hallhatta, csak a számról olvasta le a szavakat. De nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott.

*Louis szemszöge*

Olyan, mint egy angyal. Selymes a bőre, kellemes az illata, és a hangja csilingelő. Fogalmam sincs, mi történik velem, de annyira megcsókolnám. De most nem az a tipikus van és erotikus csók. Kellemes, gyengéd és tele érzelmekkel. Ezt akarom, de nem tehetem. Totál hülyének nézne, azt hinné, nem tudom mit akarok. Ebben mondjuk igaza lenne... Talán szeretem, csak eddig a harag túl erős volt. Még sosem csaltak meg, a szemem láttára meg főleg. De már az idő múlásával kezd enyhülni a fájdalom.

Értetlen arccal bámult rám. Kérdésére nem tudtam felelni, mert még én magam se tudtam válaszolni. Mit csinálok? Fogalmam sincs.

Összekuszálódott minden a fejemben. Zűrös gondolataimmal gyorsan lépkedve mentem a pulthoz, és rögtön kértem egy erős italt. Nem megoldás, tudom, de a szívem és az eszem egymás ellen van. Szívem szerint újra vele lennék, de az eszem azt súgja, nem játszadozhatok tovább. Talán sikerül neki túllépni, és boldog lehet valaki olyannal, aki nem engedi őt el olyan könnyen, mint én.

- Mi a helyzet? - pattan mellém Zayn, s behúzta a felesét.

- Semmi - sóhajtottam, s a fejemet a pulton támasztva ittam.

- Láttam, hogy táncoltál Amy-vel - nézett rám. Tudtam, hogy sejti mi történt. De nem mondhattam el, még neki sem. Először magamban kell tisztáznom a dolgokat, aztán jöhetnek a többiek.

- Csak egy tánc - vontam vállat.

- Akkor gondolom nem zavar, hogy már mással nyomul - biccentette a hátam mögé a fejét. Tekintetem ijedten kaptam oda, de Amy csak néhány lánnyal beszélgetett.

- Idióta - morogtam.

- Látod, tudtam én, hogy még nem közömbös neked. Akkor meg mit szenvedsz? Mondd már meg neki.

- Nem mondhatom.

- Miért? - nézett rám értetlen fejjel. Ha elmondanám neki, ő is totál hülyének nézne, szóval egy kézlegyintéssel elintéztem. Nem kell róla tudnia senkinek, hogy milyen érzések kavarognak bennem.
Behúzott még egy felest, majd felállt és elment.
Sosem éreztem még ilyet, sosem voltam még ennyire döntésképtelen. Egy lány miatt meg főleg... Amy annyira más. És hogy miattam változott meg - még ha nem is jó irányba -, azt jelenti, hogy fontos vagyok számára. Ő is fontos nekem, épp ezért nem törhetem össze. De ha újra együtt lehetnénk, akkor talán minden olyan lenne, mint rég? Én bármit megtennék azért, hogy ő boldog legyen. Csak nem tudom, hogy csináljam. Hagyjam, hogy túllépjen, vagy csináljak magamból hülyét és mondjam meg neki, hogy szeretem? De ha megmondom, ott is két lehetőség van. Vagy visszafogad, vagy nem. És ha nem, akkor aztán tényleg lejáratom magam. Viszont ha meg sem próbálom, sosem tudom meg. Annyira nehéz dönteni...
Megittam még egy whiskyt, majd kimentem a levegőre, hátha az jót tesz. Hűvös volt és sötét. A közelben volt egy pad, amire leültem. Kezem a zsebemben volt, és csak magam elé meredtem.
Hosszú ideig ott ültem. Nem érdekelt sem a hőmérséklet, sem az, hogy alig láttam valamit. A zene kintre is hallatszott, s a fejemben újra lejátszódott a táncunk. Hogy magamhoz öleltem, s ő nem tiltakozott. Táncoltunk, egymáshoz értünk és mosolyogtunk. Igaz a mondás, hogy akkor jössz rá, hogy mi igazán fontos, amikor elveszíted...

*Harry szemszöge*

Reggel kómásan nyitottam ki a szemem. Sophi a mellkasomon fekve aludt, egyik lábát átrakta az enyémeken. Még álmában is olyan gyönyörű volt.
Óvatosan megsimítottam puha bőrét, mire mocorogni kezdett. Hosszú pilláit megrebegtette, majd lassan kinyitotta a szemét és rám nézett. Fáradtan elmosolyodott.
- Jó reggel - suttogtam.
- Jó reggel - nyomott egy csókot az ajkaimra. Feljebb mászott, s arcát a nyakamra fúrta, majd oda is adott egy kis puszit. Éreztem, hogy elmosolyodik, s simogatni kezdtem a hátát.
- Jól aludtál, kicsim? - kérdeztem halkan.
- Uhum. Te?
- Én is - mosolyogtam. - Egy ilyen angyal mellett rosszul nem is lehet aludni.
Kicsit felnevetett, majd az az orrunkat összedörgölte.
- Édes vagy - döntötte a homlokát az enyémnek. Hosszú szőke haját hátrasöpörtem, s megcsókoltam.
- Sophi! - hallatszott John hangja a földszintről. - Elmentem, ne késs el a suliból! - csapta be az ajtót. Egy percig azt hittük, csak ketten vagyunk, de nevetgélést hallottunk a szomszéd szobából. Scott és Amber volt.
- Az idióta bátyám, meg a zakkant barátnője - forgatta meg a szemét.
- Menjünk korábban, és suli előtt ugorjunk be a Starbucks-ba, jó? - leheltem egy puszit az ajkaira. Tudom, hogy még mindig haragban vagy a bátyjával és az apjával, de én mindent meg fogok tenni, hogy ennek ellenére boldog legyen.
- Oké - mosolyodott el, majd kimászott az ágyból és átment a fürdőbe. Kinyújtózkodtam, majd nyílt az ajtó, és most nem Sophi jött vissza. Scott volt azt, csak nem értettem, miért.
Felültem, majd bejött és becsukta maga után az ajtót. A takarót magamra húztam, mivel csak egy boxerben voltam.
- Beszélhetnénk? - kérdezte az ágytól pár méterre megállva.
- Az attól függ - néztem rá. - Mit akarsz?
- Sophi-t - adott teljesen értelmetlen magyarázatot. Felvont szemöldökkel vártam, hogy bővebben kifejtse. - Nem akarok vele haragban lenni, mégis csak a húgom. Segítesz?
- Miért tenném?
- Mert állítólag szereted őt, és azt akarod, hogy boldog legyen.
- Jó, ez igaz - gondolkodtam el. Na és ha Sophi nem is akarja? Bár... a bátyja, mégis csak szüksége van rá, még akkor is, ha egy féreg. - És mit akarsz, mit tegyek?
- Beszélj vele, hogy ne haragudjon rám. Elvégre a te hibád.
- Már miért lenne az én hibám? - vontam fel a szemöldökömet. Jó, nyilván van hozzá közöm, de akkor sem minden miattam van.
- Akkor kezdődtek a veszekedések, amikor összejöttetek.
- Mert ti nem akartátok, beleszóltatok az életébe.
- Mert még kislány! És az, hogy lefektetted egy újabb rossz pont neked - fonta össze a karjait a mellkasa előtt. - Szóval az a legkevesebb, hogy segítesz.
Tudtam volna mit visszavágni, de nem akartam újabb balhét. Nem éri meg vele leállni vitázni, amúgy se érdekel, mit gondol.
Sarkon fordult, és kiment. Hátravágtam magam az ágyon, s fél percen belül Sophi is visszajött.
- Kicsim, ide tudsz jönni egy kicsit? - tártam ki a karomat.
- Persze - feküdt mellém. Átkaroltam, és simogatni kezdtem.
- Tudod szerintem beszélned kéne Scott-tal - ez az én számból tényleg hihetetlenül hangzott, de Sophi-ért bármit.
- Mégis miért? Majd ő bocsánatot kér, én nem fogok neki pitizni.
Sophi makacs, amit szeretek benne, de ez esetben ellenem szól. Így már nem annyira jó...
- Látod, hogy ő nem fog kezdeményezni. Te vagy az okosabb, ezért kell neked. És mégis csak a bátyád.
- Jó, ez igaz - sóhajtott. - Majd beszélek vele.