54. fejezet - Eddig tartott

Sziasztok! :) Itt vagyok az újabb fejezettel. Sajnálom, hogy - megint - ilyen későn, de sajnos nem úgy alakultak a dolgok, a hogy terveztem. Most ígérném, hogy a következőt hamarabb hozom, de fogalmam sincs, hogy mi lesz, szóval majd megírom, amint lesz rá időm. Ebben a fejezetben még nem, de a következőben lesz szó Louis-ékról. Remélem tetszeni fog, jó olvasást! :)

~E

Alig pár óra alvás után kinyitottam a szememet. Harry szótlanul feküdt mellettem és a plafont bámulta.

- Jó reggelt - súgtam. Nem reagált, még csak rám se nézett. - Harry, kérlek besz...

- Mit?! - mordult rám. - Sophi, ezen már nincs mit megbeszélni, érted?

- Azért ez elég vicces - könyököltem föl. - Te feküdtél le mással, nem én! Te hagytál engem egyedül, nem pedig fordítva! És még ezek után te vagy kiakadva? Eljövünk ide, hogy ketten legyünk, erre lelépsz!

- Mert talán nem vagy elég szórakoztató! - vágta hozzám. Összerezzentem, el sem hiszem, hogy ezt mondta.

- Hát... akkor sajnálom - fordultam el a másik oldalra, és a takarót szorosan ölelve próbáltam visszatartani a könnyeimet.

- Istenem, nem úgy gondoltam - sóhajtott.

- De igen, pontosan úgy gondoltad, Harry.

- Na jó, ez már röhejes - nevet fel kínosan. - Egyszer egyikünk, másszor másikunk sértődik meg! Olyanok vagyunk, mit a rossz házasok, akik...

- Akiknek el kell válniuk? - nyeltem.

- Nem ezt akartam mondani, hanem... várj, te ezt akarod?

Felsóhajtottam és lassan felé fordultam.

- Nem, nem akarom... Mit kezdtél el mondani?

- Azt, hogy rossz házasok vagyunk. De attól még házasok, akik mindent megoldanak együtt, ezért alkotnak ők ketten egy egészet - nézett a szemembe és kezét lassan az enyémre csúsztatta.

- Szerinted zökkenőmentesen menne tovább, ha ezt elfelejtenénk? - fúrtam a tekintetem az övébe.

- Ha mindketten szeretnénk, szerintem igen - kezdte el simogatni a kezemet, majd közel feküdt hozzám. - Én szeretném.

- Én is - sóhajtottam föl és megsimítottam az arcát. Halványan elmosolyodott és egy puszit adott az ajkaimra, amiből nem tudom, hogy hogyan, de hamar szenvedélyes csókolózás lett. Amikor épp kezdtünk belemerülni, valaki hirtelen berontott az ajtón. Odakaptuk a tekintetünket, mindkettőnkben megállt az ütő.
- Mégis mi a francot képzeltek magatokról?! - ordított ránk apa, mellette Anne állt szintén mérgesen, bár ez elég enyhe kifejezés. - Csak úgy leléptek Floridába?!
- Mégis mit vártatok? - néztem rá, mire idegesen felvonta a szemöldökét. - Menjetek haza!
- Megyünk is, veletek együtt! - jött oda Anne, és elkezdte kirángatni az ágyból Harry-t, de ő kikapta a kezét anyja szorításából.
- Anya, felnőtt vagyok! Azt csinálok, amit akarok!
- De Sophi még nem! Komolyan, meddig akartatok itt maradni?!
- Jó sokáig, távol tőletek! - köpte Harry a szavakat. - Mindkettőnknek elege van a sok rinyálásból, amit csináltatok, és csak ketten akartunk lenni. Ez eddig tökéletes volt, de szokás szerint ezt is el kellett rontanotok...
- Tudod mit, csak hogy fokozzam... édesanyáddal elég szép estét töltöttünk együtt - fonta össze a karjait maga előtt apa, mire mindkettőnk szeme kikerekedett.
- Hogy... mi van? - pislogtam.
- Hát ez király! - nevetett fel kínosan Harry. - Anya, te papolsz nekem, amikor te fekszel össze egy emberrel, akit szinte alig ismersz? Szuper! Az esküvőt mikorra tervezitek? Vagy azt is eltitkolod előttem? Elvégre neked a titkolózás már nagyon megy!
Anne lassan becsukta a szemét, és láttam, hogy a könnyeivel küszködik. Egy kicsit meg is sajnáltam, de Harry-nek igaza volt.
- Nyomás haza. Most! - parancsolt ránk apa. - Két percet kaptok, hogy elkészüljetek! - fogta meg Anne kezét és kimentek. Aggódva Harry-re néztem, s idegesen kifújta a levegőt.
Elkezdtünk pakolni, ő ezalatt végig morgott, én pedig csendben voltam, de majd' szétrobbantam az idegtől.
- Végül is ez nekünk jó, nem? - néztem rá.
- Mi? Hogy apád meg anyám kavarnak? Hát nem tudom...
- Így legalább nem tiltanak el minket egymástól.
Felsóhajtott és kicsit elgondolkodott.
- Lehet... - húzta be a bőröndje cipzárját. - Eddig tartott a "szökjünk meg kettesben" dolog - sóhajtott és magához húzva szorosan megölelt. Simogatni kezdte a hátamat, miközben beszívtam az illatát. Mindig megnyugszom tőle.
- Kész vagytok? - dörömbölt apa az ajtón, mire megforgattam a szemem. Megfogtuk a bőröndjeinket és kimentünk. - Szuper! Mehetünk a reptérre.
Fogtunk egy taxit, s Harry-vel végig csendben ültünk egymás mellett.

A repülőn sem szóltunk hozzájuk, csak nagyon halkan beszéltünk egymáshoz, hogy még véletlenül se hallják meg.
- Remélem tudod, hogy soha többet ne találkozhattok - nézett rám szigorúan apa.
- Már miért ne találkozhatnánk?
- Ezek után megtiltom!
Kínosan felnevettem és a combomra csaptam.
- Sose tudtál normálisan nevelni, mindig csak büntettél - morogtam. - Bezzeg anya...
- Anyád már rég nincs itt - csukta be a szemét és nyelt egy nagyot. - Én vagyok az apád, azt csinálod, amit mondok.
- Szuper... Fogadjunk, hogy Scott-nak nem dirigáltál! Mert ő az édes fiad, akit mindig is akartál, és meg csak véletlenül csúsztam be! Sose leszek olyan, akit te akarsz, és tudod mit? Nem is akarok!
- Ha nem akarsz, felőlem aztán el is költözhetsz!
- Most is azt csináltam, de te utánam jöttél! - emeltem fel a hangom, de Harry nyugtatóan simogatni kezdte a karomat.
- Nagyon megváltoztál, Sophia, és ez nem tetszik!
- Az utóbbi 10 évben nem tudtam olyan dolgot csinálni, ami neked tetszett! Bárcsak ne te lennél az apám! - vágtam hozzá meggondolatlanul a szavakat, s ezen a mondaton én magam is meglepődtem.
- Ezt akarod? - ráncolta a szemöldökét. - Hát jó... akkor többé nem vagy a lányom.
- Jó!
- Jó!
Duzzogva oldalra fordítottam a fejemet, és a könnyeimmel küszködtem. Még soha se vesztem össze apával, ennyire meg főleg nem. De ha kitagad, hát legyen...
Ahogy leszálltunk a londoni repülőtéren, Anne hazavitte Harry-t, én pedig apa mögött battyogtam. Ahogy hazaértünk, Scott rögtön megölelt.
- Az ég áldjon meg, hol voltál? - simogatta a hátamat. A kezem csak lógott, és próbáltam elhúzódni tőle. - Hé, törpe, mi a baj?
- Semmi - löktem el magamtól, és felrohantam a szobámba és az ágyra dobtam magam. Nem telt el 10 másodperc sem, Scott már mellettem ült. - Hagyj békén!
- Elmondod, hogy mi bánt?
- Kérdezd meg apádat - motyogtam.
- Apádat? - hallottam a hangján a meglepettséged. - Csak aggódott érted, azért ment utánad.
- Nem az a bajom... Kitagadott! - néztem rá könnyes szemekkel. - Azt mondta, nem vagyok többé a lánya.
- Ez hülyeség, szeret téged!
- Nem! Ő azt a Sophi-t szereti, akit elképzelt magának, nem engem! - folyt le egy könnycsepp az arcomon, amit rögtön letörölt. - Meg téged. Én meg csak úgy létezek köztetek, nem számítok semmit!
- Ne hülyéskedj már, bolond! Szeretünk! Én szeretlek! Lehet, hogy néha összekapunk, de melyik testvérek nem?
- Te is el akartál szakítani Harry-től - szipogtam.
- Persze, mert tudom, hogy milyenek a fiúk... - mosolyodott el halványan. - Csak féltettelek. És Styles... hát, ő tényleg csajozógép, a suliban minden második csajjal együtt volt már.
- Te tudtad, hogy apa és Anne tegnap...
- Tudom - sóhajtott. - De ha ők így boldogok, akkor legyen.
- Látod, erről beszéltem! Mindenki nyugodtan lehet boldog, én pedig nem!
- Mi kell neked a boldogsághoz?
- Harry! - vágtam rá rögtön és sóhajtottam. - Csak ő kell nekem, nincs szükségem másra, apára meg főleg.
- És rám?  - ráncolta a szemöldökét. - Rám sincs szükséged?
Nyeltem egy nagyot és megráztam a fejem.
- Nincs. Senkire. Csak egyedül őrá.
Felsóhajtott, lassan felállt és kiment.
Innentől kezdve tényleg csak magamra számíthatok...