56. fejezet - Mostohatesók?!

Sziasztok! :) Meghoztam az újabb fejezetet. Ami azt illeti, nem kizárt, hogy hamarosan (talán 60-65. fejezet körül) vége lesz a blognak. :/ Valahogy az új blogomnál több a komizó, és a pozitív visszajelzés is, és arra valahogy több ötletem van. De ez még nem biztos, csak gondolkozom rajta. Remélem ez a fejezet tetszeni fog, jó olvasást! :)

~E

*Sophi szemszöge*

Késő estig beszélgettem Amy-vel, mikor az ajtómban megjelent Harry. Rögtön felpattantam és a nyakába ugrottam.

- Istenem, úgy hiányoztál! - csókoltam meg. Meglepő, de ő ezt egyáltalán nem viszonozta, az arcán láttam valami szomorúságot és csalódottságot. - Mi a baj? - néztem a szemébe. Felsóhajtott és becsukta a szemét.

- Öm... én most megyek, majd beszélünk - ölelt meg Amy. - Szia, Harry - köszönt el tőle is, és elment. Harry-vel leültünk az ágyra, és kíváncsian, mégis félve néztem rá.

- Sophi, szerintem mi... nekünk nem kellene...

- Bujkálni? - találgattam.

- Nem - sóhajtott. - Hanem szerintem... Ah, ez olyan nehéz.

- Mit akarsz mondani? - ráncoltam a szemöldökömet. A szemembe nézett és láttam, hogy valami olyasmit próbál kinyögni, ami nekem nagyon nem fog tetszeni. - Ugye... ugye nem elhagyni akarsz?

- Sajnálom, de ez lesz a legjobb.

Nem hittem a fülemnek. Hitetlenkedve néztem rá, s megráztam a fejemet.

- Nem, nem akarok szakítani! Apámmal ne foglalkozz, kérlek! - fogtam meg a kezét.

- Nem csak az miatt. Te nem érzed úgy, mintha az a lángoló szerelem már nem lángolna annyira? - kérdezte halkan.

- Nem! Harry, ne tedd ezt, nagyon szépen kérlek! - könnyeztem be. - Én még mindig nagyon szeretlek! Tudom, hogy mostanában nem úgy alakultak a dolgok, és... már egy párszor szétmentünk, de aztán mindig újra egymásra találtunk! Vagy... van valakid?

- Nem, nincs senkim, csak... - sóhajtott. - Nem hinném, hogy még mindig ugyanúgy szeretlek, mint ahogy az elején.

- Ne mondd ezt - a könnyeim már patakokban folynak le az arcomon.

- Minden és mindenki ellenünk van.

- Azért kell nekünk összetartani! - fogtam meg két oldalt az arcát. - Bármit megteszek, csak kérlek, ne hagyj el!

- Bármit? Én csak arra az egyre kérlek, hogy engedj el. Majd találsz magadnak má...

- Ne is folytasd! Ugyanazt el akarod játszani, mint Louis-ék? Ne tedd ezt, könyörgöm, rajtad kívül nincs senkim - mondtam már szinte elhaló hangon.

- Túlságosan kötődsz hozzám - rázta a fejét. - És amúgy se találkozhatunk, most is a bátyádnál könyörögtem ki, hogy pár percre feljöhessek. És szerintem ez nem normális kapcsolat. Főleg amiatt, ami Floridában történt.

- Megbocsájtottam neked! Te kérted, hogy felejtsük el! Te mondtad, hogy meg tudjuk együtt oldani! Szerintem te se tudod, hogy mit akarsz!

- És szerinted ez ezek után is menne? Mert szerintem rohadtul nem!

- Miért akarsz magadtól ennyire eltaszítani? - kérdeztem remegő hangon. - Mindent megadtam neked, Harry. Mindent.

- Én viszont ezt már nem bírom tovább! - préselte ki a fogai között, s a szeme sarkában megjelent egy könnycsepp, amit mikor lefolyt az arcán, gyorsan letöröltem. - Egyedül akarok lenni, érted?! Egyedül!

- Én pedig nem foglak elhagyni - néztem a szemébe. - Ahhoz túlságosan is szeretlek!

- Tudod, hogy én is nagyon szeretlek. Mármint nem... nem tudom - sóhajtott.

- Maradj itt éjszakára, kérlek - súgtam. - Apámék már úgyis alszanak.

- Nem tudom, Sophi...

- Kérlek - simítottam meg az arcát és a homlokomat az övének döntöttem. Felsóhajtott és egy aprót bólintott.

- Rendben.

Elmosolyodtam. Levetkőzött boxerre, én pedig átvettem a hálóingemet, és befeküdtünk egymás mellé az ágyba. Fejemet a mellkasára tettem. Most nem húzott magához, mint szokott, csak tűrte, ami kicsit fájt.

- Öm... ha zavar, akkor arrébb is fekhetek - súgtam remegő hangon.

- Azt megköszönném - mondta keserűen.

- Értem - motyogtam, majd elfordultam a másik irányba, és a könnyeimmel küszködve aludtam el.

***

Reggel, ahogy kinyitottam a szememet, Harry karja már körülöttem volt, szuszogását közel hallottam a fülemhez. Elmosolyodtam és felé fordultam, majd egy édes puszival ébresztettem föl. Ahogy kinyitotta a szemét, szorosan magához húzott.

- Sajnálom - suttogta a reggeli kómás hangján. - Szeretlek, ugye tudod?

- Én is szeretlek - csókoltam meg.

Pár perc lustálkodás után kimásztunk az ágyból, és ahogy kimentünk a szobából, az állunk szinte súrolta a földet. Apa és Anne smárolva jöttek ki a szobából.

- Ez mi? - szólalt meg Harry, mire mindketten ránk néztek.

- Öm... Azt hiszem, hogy mi most már együtt vagyunk - mosolyodott el Anne.

- Tényleg? Hát ez szuper - nevetett fel Harry kínosan.

- Örülhetnél, hogy édesanyád boldog - karolta át apa az új barátnőjét... - Mellesleg mit keresel itt?

- Persze, és most megint az van, hogy te boldog vagy, én pedig legyek olyan, akit te akarsz! - kezdtem el kiabálni, mire kijött Scott és Amber is. - Na, tessék, a tökéletes gyereked és a kis barátnője is megérkezett!

- Törpe, nyugodj már meg - nézett rám a bátyám. - Mi bajod van? Az, hogy apa is egy kicsit szórakozik?

- Az, hogy itt rajtam kívül mindenki szórakozhat!

- Akkor el sem merem mondani, hogy mi történt tegnap este - sóhajtott apa.

- Kímélj meg a részletektől - fintorogtam.

- Megkértem Anne kezét.

A szám tátva maradt, és Harry-nek is. Alig tudtam felfogni, amit mondott.

- Te... megkérted a kezét pár együtt töltött éjszaka után? - nevettem fel kínosan.

- Úgy érzem, hogy hozzám való, és már régebb óta ismerem. Te is tudod... és nem csak a gimnázium óta, hanem amúgy is.

- És most akkor mi... mostohatesók leszünk, vagy mi? - tárta szét a karjait Harry. - Ez rohadt gáz...

- Gondoljatok, amit akartok. Mellesleg nem megmondtuk, hogy nem találkozhattok? - húzta fel a szemöldökét apa, mire megforgattam a szememet.

- Mellesleg rohadtul leszarom, hogy mit gondoltok rólunk. Szeretjük egymást, és ez a lényeg!

*Amy szemszöge*

Louis boldogan jött fel reggel a szobámba. Befeküdt mellém és puszilgatni kezdte az arcomat.

- Hmm... - mosolyodtam el.

- Szia, édes - csókolt meg. - Jó hírem van!

- Na? - ásítottam és kinyújtózkodtam, majd fáradtan néztem rá.

- Anyámmal már megbeszéltem, és anyukád is beleegyezett, hogy együtt menjünk nyaralni! Te és a szüleid, én és a szüleim, és a húgaim.

- Tényleg? - mosolyodtam el. - Ez nagyon király, és hova megyünk?

- Tengerpart!

- Komolyan? - könyököltem föl. - De jó! - öleltem meg szorosan. Hanyatt feküdt és magára húzva megcsókolt.

- Azt hiszem, ez lesz az eddigi legjobb nyaram - mosolygott édesen, s a homlokomat az övének döntöttem.

- Nekem is - súgtam és elmosolyodtam.