58.fejezet - Újabb pofon

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon sokat késtem, de alig volt időm az utóbbi két hétben, és ez sem lett valami hosszú. Kárpótlásként igyekszem, hogy az 59.-re ne kelljen egy hetet várnotok, szóval azt majd hamarabb hozom! Köszönöm az 50 feliratkozót, és minden visszajelzést, amit az előző fejezethez érkezett. Nem is húzom tovább, jó olvasást! :)

~E

Reggel fáradtan levánszorogtam a konyhába, ahol az apám és Anne enyelgett. Megforgattam a szemeimet, és a hűtőhöz mentem, hogy igyak valamit. Kivettem egy kis üveg vizet.

- Kicsim, leülnél egy kicsit? - mosolygott rám apa, miközben Anne kezét simogatta. Felsóhajtottam, leültem velük szemben, és inni kezdtem a vizet. - Tudod arra gondoltunk, hogy nem állhatunk közétek... Hívd át nyugodtan Harry-t.

- Mi van? - ráncoltam a szemöldökömet, s kínosan felnevettem. - Hát már úgyis mindegy, Harry soha többet nem jön ide - köptem a szavakat.

- Ne butáskodj, miért ne jönne? - mosolygott Anne.

- Azért, mert tegnap szakított velem - álltam fel, s felrohantam a szobámba. A párnák közé vetve magam sírni kezdtem, ahogy Harry-re gondoltam. A gyomrom görcsben volt, a szívem majd' széthasadt, s a szemeim már vörösek voltak a sok sírástól. Hallottam, ahogy valaki bejön a szobámba, de nem foglalkoztam vele.
- Sophi - ült le mellém Anne, és megsimogatott. - Mi történt?
- Nem mindegy? - húzódtam el érintésétől. - Úgyse akartátok, hogy együtt legyünk, hát tessék!
- De miért szakított veled?
- Bár tudnám - sóhajtottam. - Azt mondta, úgy érzi magát mellettem, mint egy nyugdíjas...
- Akarod, hogy beszéljek vele?
- Nem! - néztem rá. - Nem kell. Majd... majd túl leszek rajta.
- Biztos? - Halványan bólintottam. - Azért ha valami baj van, szólj - mosolyodott el kicsit, majd felállt és kiment. Kezdem úgy érezni, hogy próbál anya helyébe lépni... De ez neki sose fog sikerülni!

*Amy szemszöge*
- Istenem, ez gyönyörű! - szálltunk ki a kocsiból a tengerparti ház előtt. Louis-val rögtön berohantunk, és levágódtunk az ágyra.
- Lottie, gyere! - húzta őt be Phoebe, Daisy pedig Fizzy-t. Letették a csomagokat, és rögtön kiszaladtak a tengerpartra.
- Olyan jó lesz - mosolygott Louis, és fölém kerekedve megcsókolt.
- Szerintem is - mosolyodtam el. - Ja, és öm... Harry mit akart tegnap este?
Felsóhajtott és becsukta a szemét, tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.
- Szakítani akar Sophi-val... - gurult vissza mellém.
- Mi?! Te jó ég, Sophi teljesen ki fog készülni! Ah, fel is hívom - vettem elő a telefonomat, és tárcsáztam a számát. Pár csörgés után fel is vette.
- Sophi, jól vagy?
- Persze - szipogott. - Harry nyugdíjasként érezte magát mellettem, úgy beszélt velem, mintha legalább az ellensége lennék, ráadásul apám megkérte az anyja kezét... De ezt leszámítva minden rendben van.
- Te jó ég - kaptam a szám elé. - Istenem, jövőhéten meglátogatlak, és beszélgetünk, jó?
- Az jó lesz... Miért, most hol vagy?
- A tengerparton Louis-ékkal - mosolyodtam el.
- De jó neked. Én is inkább nyaralnék valahol Harry-vel... De már mindegy, ilyen soha többé nem lesz.
- Sajnálom... De biztos találsz magadnak valaki mást.
- Ne... ezt most ne - csuklott meg a hangja. - Egyelőre nekem nem kell más, csak ő. Még ha ez reménytelen, akkor is... Mindegy, nektek nyaralást.
- Köszi, te pedig légy jó, majd beszéltünk!
- Okés, szia - szakította meg a vonalat.
- Nagyon kész van - sóhajtottam és letettem a telefont az éjjeliszekrényre. - Harry már szakított is vele, és azt mondtam, hogy úgy beszélt vele, mintha az ellensége lenne.
- Ennek a gyereknek totál elment az esze... Majd beszélek vele. De addig is, élvezzük, hogy itt vagyunk egymásnak - mosolyodott el, és magához húzva megcsókolt.

*Sophi szemszöge*
Egész nap semmit nem ettem, ki sem dugtam az orromat a szobámból, csak az ágyamon fekve sírtam.
- Törpe - jött be Scott. - Te jó ég, ennyire rosszul vagy? - dőlt be mellém, és simogatni kezdett.
- Nagyon - szipogtam. - Annyira hiányzik.
- Nem érdemel meg téged. Hidd el, hamarosan találsz nála sokkal jobbat!
- De nála nincs jobb, érted? - néztem rá. - Soha nem szerettem és nem is fogok szeretni senkit annyira, mint őt.
- Csak azért mondod, mert ő volt az első szerelmed.
- Nem. Azért, mert ő az egyetlen szerelmem - hangsúlyoztam. - De legalább te boldog vagy Amber-rel...
- Te is az leszel! Én sem repdesek örömömben, hogy Styles a mostohatesóm lesz, de most nem tudok mit csinálni. És neked is túl kellene rajta lépned.
- Jó, és mégis hogy? - sóhajtottam.
- Egy kicsit sétálj, szellőztesd ki a fejed. Akarod, hogy menjek veled?
- Nem, most inkább egyedül lennék - másztam ki az ágyból. A tükörbe nézve egy kicsit elkapott a hányinger, így gyorsan emberi külsőt öltöttem magamra, és elindultam a parkba. Oda szeretek járni, ha csak gondolkodni akarok.
Sétáltam a nagy fák között, s a dzsekimet szorosan fogtam magam köré, mert annak ellenére, hogy nyári este volt, eléggé lehűlt az idő. Az egyik pad felé igyekeztem, ahol sokat ültünk régen Harry-vel, de ahogy a bokor mögül kinéztem, lefagytam. Újra a sírás fojtogatott, ahogy láttam Harry-t és Lizzie-t. Harry ölelgette és csókolgatta őt, láthatólag mindketten nagyon boldogok voltak. Nem hiszem el, hogy Harry ilyen könnyen túllépett rajtam, ez pedig csak egyet jelenthet: nem is szeretett. Azt hittem, ennél szarabbul nem lehetek, de a sors egy újabb pofont szánt nekem. Csak fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki... Azzal, hogy szerelmes vagyok? Miért ekkora bűn ez?
Földbegyökerezett lábbal álltam, és néztem, ahogy egymáshoz bújnak. Éreztem, hogy elkezd szemeregni az eső.
- Ah, francba - nézett fel Harry az égre, majd újra Lizzie-re. - Tessék - vette le a pulcsiját, és odaadta neki.
- Köszönöm, édes vagy - csókolta meg hosszasan.
- Gyere, menjünk hozzánk - karolta át Harry, felálltak és elmentek. Én pedig továbbra is ott álltam, és a padot néztem, ahol életem szerelme egy másik lányt tartott a karjaiban...