59. fejezet - Pokol

Sziasztok! :) Meg is hoztam az újabb fejezetet. A következőben ugrunk egy évet a történetben, remélem, hogy tetszeni fog. Nagyon szépen köszönöm az 51 feliratkozót, és a több, mint 79.000 megtekintést! :) Hihetetlen érzés, hogy ennyien vagytok, és a kommentek is nagyon jól estek, amiket az előző fejezethez kaptam. <3 Csak ennyit szerettem volna, jó olvasást!

~E

Nem érdekel, hogy esik az eső, nem érdekelt, hogy majd' megfagytam. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy a szívem milliónyi darabra tört.

Lassan odaslattyogtam a padhoz, s leültem rá. A szemeimet megint csípni kezdték a könnyek, amik az esővel együtt folytak le az arcomon. Már sötét volt, csak a villámlások világították meg a parkot. Valaki épp arra kocogott kapucnival a fején, s mikor meglátott, lelassított.

- Sophi? - nézett rám Niall, s leült mellém. - Te jó ég, jól vagy?

Szipogva megráztam a fejemet.

- Harry... megint Lizzie-vel van. Itt csókolóztak - sírtam hangosan, Niall szorosan magához ölelt, s nyugtatóan simogatta a hátamat.

- Ssh, idővel minden rendben lesz, ne aggódj - súgta. - Harry-nek most egy kicsit elment az esze, de majd visszajön.

Tudtam, hogy ezt csak nyugtatásként mondja. Nem fog visszajönni. Soha. És ezt én rontottam el, miattam nem érezte jól magát.

- Gyere, hazakísérlek, nehogy megbetegedj - állt fel, de én hevesen ráztam a fejemet.

- Nem akarok most hazamenni. Itt akarok maradni. Egyedül - néztem fel rá. Mélyen felsóhajtott.

- Jó, de nagyon vigyázz magadra - nyomott a fejemre egy puszit, s elment.

*Amy szemszöge*

- Na, gyere! - húzott fel Louis az ágyból. - Gyorsan kapd magadra a cuki kis bikinidet, és menjünk fürödni! - mosolygott.

- Oké, de addig menj ki! - toltam őt az ajtó felé, mire "felháborodva" megfordult.

- Láttalak már meztelenül! Mellesleg nem rossz látvány - mosolyodott el pimaszul.

- Ne huncutkodj! - toltam ki, s becsuktam az ajtót. Átvettem a fürdőruhámat, s mindannyian kimentünk a tengerhez.

- Louis, gyere! - szaladtak oda az ikrek, s maguk után vonszolták a bátyjukat a vízbe, amíg és Fizzy és Lottie mellé feküdtem napozni.

- Fogalmam sincs, hogy viseled el az idióta bátyámat - nézte Louis-t, aki gyerekesen ugrált a húgaival.

- Szerintem aranyos - mosolyogtam. - Büszke lehetsz a bátyádra, ritka jó pasi.

- Tudom - sóhajtott. - Fogalmam sincs, hogy mit csinálnék nélküle. Fizzy? - nézett rá.

- Én is imádom őt - mosolygott.

- Wáá! - szalad ki, s csurom vizesen fölém terpeszkedett.

- Áá, Louis, ez nagyon hideg! - sikítottam.

- Tudom - mosolygott, s gyengéden megcsókolt. - Gyere! - mászott le rólam, felsegített, majd hirtelen felkapott, mint a hercegnőket szokták.

- Mi a francot művelsz?! - nevettem fel, ahogy szaladt be velem a vízbe.

- Nagy levegő, három, kettő, egy! - merültünk a víz alá. Kapálózva jöttem föl, majd végül ő is.

- Bolond vagy! - ütöttem a mellkasába, de muszáj volt elmosolyodnom.

- Meglehet - fogta meg a derekamat, s magához húzva megcsókolt. Kezemet vizes tincsei közé vezettem, s szenvedélyes csókba forrtunk.

*Sophi szemszöge*
Késő este mentem haza teljesen elázva. Ahogy a konyhába léptem, enyhén szólva sokkos állapotba kerültem. Anne és apám boldogan beszélgettek, Harry pedig az egyik széken ült, az ölében Lizzie-vel, s forrón csókolóztak.
- Szia, kicsim, hol voltál? - mosolygott rám apa, s minden szempár rám szegeződött.
- Én... csak... sétáltam - néztem elkeseredve, ahogy Harry karja körbeöleli Lizzie derekát.
- Csurom víz vagy, gyere, csinálok neked teát - állt fel Anne.
- Nem, nem kérek - néztem Harry-re, aki önelégülten vigyorgott. Nyeltem egy nagyot, s felrohantam a szobámba. Az ablakpárkányra ültem, s sírva bámultam, ahogy London utcáit ellepi a zápor. A párna a kezembe volt, s azt szorongattam.
Nem telt el öt perc sem, nyílt az ajtóm, s odakaptam a tekintetemet. Ahogy megláttam Harry-t, gyorsan letöröltem a könnycseppeket az arcomról.
- Mit akarsz?
- Beszélni - vágódott le az ágyamra.
- Nekünk nincs miről beszélnünk - bámultam ki tovább az ablakon.
- Ne már, nem lehetsz még most is ennyire szerelmes - sóhajtott. Nem válaszoltam. - Nem tudom, hogy mennyire bánt, hogy Lizzie-vel vagyok, de most tényleg szeretem.
- Nem érdekel, jó? - szorítottam össze a szemeimet.
- Hát, jó. Remélem, hogy te is megtalálod az igazit - állt fel, s elindult ki.
- Hogy lehetsz ennyire érzéketlen?! - tört ki belőlem, mire meglepetten fordult vissza.
- Mi van? - ráncolta a szemöldökét.
- Te tényleg ennyire öntelt vagy, vagy csak megjátszod? Le se szarod, hogy mi van velem! - emeltem fel a hangomat.
- Miért, most mit kellene tennem? Nem fogok miattad siránkozni! - kiabált már ő is. - Túlléptem, és neked is ezt kellene, nem pedig egész nap picsogni! - rohant ki a szobámból. Szinte már ordítva csúsztam a fal mellett a földre, mire Scott riadtan jött be.
- Mi történt? - guggolt le elém. - Mi volt ez a kiabálás? És hol van Styles?
Hevesen ráztam a fejem, a sírástól nem tudtam megszólalni. A bátyám leült mellém, s magához ölelt.
- Nem normális az az idióta - préselte ki a fogai között, s éreztem, hogy az izmai megfeszülnek. - Figyelj - fogta meg két oldalt az arcomat, s a szemembe nézett. - El kell őt felejtened. Jobbat érdemelsz.
- De én nem akarom - szipogtam.
- Pedig muszáj lesz, nem szenvedhetsz életed végéig. Azt én sem bírnám - simította ki az arcomból a hajamat. Becsuktam a szememet, s felsóhajtottam. Tudtam, hogy igaza van, túl kell rajta lépnem.
- Lemegyek - közöltem, s felálltam, majd lebattyogtam a konyhába.
- Jól vagy? - nézett rám Lizzie.
- Ne tegyél úgy, mintha annyira izgatna - forgattam meg a szememet, s csináltam magamnak egy teát, majd a pultra felülve iszogatni kezdtem.
Tudom, hogy nehéz lesz, de muszáj túltennem magam rajta. A mostani helyzet olyan, mintha a pokolban élnék...